Önbeteljesítő jóslat

Murphy törvényeit imádjuk tanulmányozni, valósággal kéjelgünk azon, hogy ami tönkremehet, az tönkre is megy, hogy a vajas kenyér a vajas felére esik, ahol orra lehet esni, ott orra is esünk.

Többnyire a negatívumokkal kapcsolatosan emlegetjük előszeretettel ezeket a törvényszerűségeket, pedig fordítva is igazak. A pozitív elvárások ugyanúgy hajlamosak az önbeteljesítésre. Mindez pedig nem a puszta véletlen műve, több pszichológiai kísérlet is bizonyítja, hogy az önbeteljesítő jóslat megbízhatóbban működik, mint egy közepes képességű számítógép.

Jól tetten érhető ez a jelenség minden olyan alkalommal, amikor új terepen, új emberek közt teszi magát próbára valaki. Z.K. kezdő orvosként került az egyik vidéki kórház belgyógyászatára. Tisztában volt vele, hogy az orvostársadalom hierarchikus felépítése még évekig a sereghajtó szerepére kényszerítené őt, pedig ambíciói nagyon is fűtötték. Úgy gondolta, ha kezdeményezően lép fel, talán valóra válthatja elképzeléseit. Már az első hetekben felmérte, mik a gyenge pontok az osztályon, s hamarosan felkereste a főorvost javaslataival, amelyek a számítógépes adatfeldolgozás és információ nyilvántartás korszerűsítésére vonatkoztak. Felajálotta, hogy kézben tartja, megszervezi, amit elképzelt. S valóban, stratégiája sikeresnek bizonyult: miután idősebb kollégái tapasztalták az újítások hasznát, látták lelkesedését, szakmai kérdésekben is egyre jobban hagyatkoztak rá, egyre komolyabb feladatokkal bízták meg. Vagyis, az idősebb kollégákban élő sztereotípia a kezdő orvosról az ő esetében – hozzáállásának köszönhetően – megdőlt.

Sajnos, sokszor épp a magánélet az a terep, ahol az önbeteljesítő jóslatok a legkönyörtelenebbül érvényesülnek. Nem véletlen, hogy a párok sokszor a válópernél vagy jobbik esetben családterápián kötnek ki, hiszen itt még bonyolult és olykor áttekinthetetlen játszmák sokaságán kell kiigazodniuk a ‘játékosoknak’. A K. családban például a szerelem kezdeti viharos évei után kezdtek unalmassá válni a hétköznapok. Úgysem dicsér meg soha, észre sem veszi, ha fodrásznál voltam – gondolta a feleség, s ezért lassanként egyre kevesebb gondot fordított küldő megjelenésére. Haja lomposan lógott, s teljesen mindegy kezdett lenni, hogy aznap mit vegyen fel. Férje otthon legszívesebben tréningnadrágban ücsörgött, sört iszogatott és tévét nézett. Minek erőltessem meg magam – gondolta – így is jó vagyok Évikének. Másfelől Évike szomorúan mesélte barátnőjének, hogy férje mennyire elhagyja magát, nem lehet vele sehova kimozdulni, erőszakkal sem lehet leráncigálni róla a kitérdesedett tréningnadrágot. Zoltán szinte szóról szóra ugyanezt mondta el barátjának egy sörözés alkalmával: Évike úgy megváltozott. Hol van már az a csinos, izgalmas, robbanékony nő, aki valaha volt… Úgy öltözködik, mint a
saját öreganyja. Vagyis mindegyikük elkezdte feltételezni, hogy a másiknak teljesen közömbös az, ahogy kinéz. Ennek a feltételezett elvárásnak engedelmeskedve azután valóban sikerült rekordot dönteniük ápolatlanságban és unalomban…

Minél több hasonló esetet idézünk fel saját életünkből vagy ismeretségi körünkből, annál nyilvánvalóbbá válik milyen veszedelmes, nehezen kézben tartható jelenséggel van dolgunk. Sok anya jár úgy, hogy saját anyja negatív példájára hivatkozva végül csakugyan nem boldogul a szoptatással. Talán, ha tudatosítjuk magunkban, hogyan is működik az önbeteljesítő jóslat, jóval ritkábban válunk szenvedő alannyá.

Hogyan produkáltak az átlagos képességű patkányok?

A pszichológia alapvető kísérleteit ma már szinte mindenki hallotta, emlegetni. Közszájon forognak azok a szakkifejezések, amelyek e vizsgálatok nyomán születtek. Kevesen akadnak azonban olyanok, akik a ténylegesen elvégzett kísérlet menetéről és annak következményeiről is olvastak. Ilyen mindennapi fogalmunk az önbeteljesítő jóslat is, amelynek létezését sokszor saját elvárásaink megvalósulásakor is tapasztalhatjuk. Robert Rosenthal amerikai pszichológus a 60-as években laboratóriumi körülmények között mutatta ki és igazolta e hatást. Első vizsgálataiban egyetemi hallgatóknak patkányok tanításával kellett foglalkozniuk. Egyik csoportjuknak azt mondták a kísérlet vezetői, hogy az ő patkányaikat magas tanulási képességűre tenyésztették ki; míg a másik csoportnak azt az információt adták, hogy az ő állataik buták, és rosszul fognak teljesíteni a labirintus tanulásakor. Természetesen a patkányok teljesen átlagos képességűek voltak minkét csoportnál. Valójában véletlenszerűen döntötték el, hogy melyik patkány melyik címkével ellátott csoportba kerüljön. Ezért aztán igazán meglepőnek tűnhet, milyen hatást gyakorolt az egyetemi hallgatókra a puszta megnevezés. Az ‘okosnak’ nevezett állatok csoportjánál ugyanis jelentősen gyorsabb tanulást mértek, mint a második, a ‘buta’ címkéjű csoport esetében. Vagyis a kísérletet végző egyetemi hallgatók előzetes elvárásai beteljesedtek: az eredmények az elvárásnak megfelelően mutatták a patkányokat valóban gyorsabbnak (‘okosabbak’), illetve gyengébb teljesítményűnek (‘butábbnak’).

No és az emberek?

Rosenthalt ez után az érdekelte, hogy hasonló hatás előidézhető-e embereket vizsgálva is. E kísérlet helyszínéül egy általános iskola osztályait választotta. Elképzelése szerint, ha egy iskolai tanár megtudja új tanítványainak intelligencia hányadosát (IQ), akkor annak megfelelő elvárásai alakulnak ki. Vagyis a magasabb IQ-val jellemzett diákokat jobb képességekkel, nagyobb szorgalommal ruházza fel, és így az iskolai eredményeik jobbak is lesznek, mint az alacsonyabb IQ-val rendelkező társaiknak. A kiválasztott iskola osztályaiban először felvettek a diákokkal egy olyan intelligencia tesztet, amelynél a már meglévő írási, olvasási képességek nem befolyásolják az eredményt. A tanítóknak persze azt mondták, hogy egy olyan IQ tesztet vettek fel, amely ki tudja mutatni, ki lesz képes jobban tanulni a következő évben. Rosenthal és munkatársai minden osztályban véletlenszerűen – tehát az IQ teszt valódi eredményét figyelmen kívül hagyva – kisorsolták, hogy kiknek a nevét adják meg úgy, mint a ‘legjobb 10’ tanulóét. A ‘legjobb 10’ és a többiek csak abban különböztek, hogy tanáruk úgy tudta, ők lesznek azok, akik jobb szellemi képességeik miatt jobban teljesítenek majd, mint a többiek. Így indították tehát el a félévben az osztályokat és tanáraikat, hagyva, hogy beteljesedjék a jóslat… A tanév vége előtt Rosenthalék ugyanazzal a teszttel, amit a kísérlet elején használtak, ismét megmérték a diákok IQ-ját. A ‘legjobb 10’ IQ-ja a második, valódi mérés tanúsága szerint jobban emelkedett, mint a többieké. Különösen nagy lett a kiemelt 10, és a többi gyerek mért IQ-ja közötti eltérés az első és második osztályosoknál. Tehát azok a diákok, akiknél tanáruk nagyobb intellektuális fejlődési képességet feltételezett, valóban okosabbak lettek, vagyis tanáraik elvárása nyomán beteljesedett a kísérletvezetők ‘jóslata’ (amit, mint emlékszünk, minden alap nélkül formáltak a gyerekekről).

Az okosabbnak hitt gyerekre gyakrabban mosolyog a tanár

Az alsóbb osztályokban minden bizonnyal azért erősebb a hatás, mert egy kisdiákról a tanárok még nagyobb alakíthatóságot feltételeznek, mint az idősebbekről. Ez ismét egy önbeteljesítő jóslat, hiszen tényleg ők változtak a legjelentősebben egy év alatt. Tovább növelheti a hatást, hogy az elsősök képességeit tanáraik még nem tudták felmérni, ezért jobban támaszkodnak a pszichológusok által elvégzett teszt ‘eredményére’. A kisdiákok sokkal fogékonyabbak azokra a kommunikációs folyamatokra, amelyekkel a fenti eredményeket magyarázhatjuk. A tanítás nem pusztán ismeretek átadása, és különösen nem az alsós gyerekeknél. A tanulóval való foglalkozások közben a tanár rengeteg nem tudatos ‘eszközt’ alkalmaz. Természetes, hogy szívesebben foglalkozik az okosabb, jobban fejlődő gyerekekkel, s mint azt például későbbi vizsgálatokkal kimutatták, sokkal többször mosolyognak rá az okosabbnak vélt gyerekekre, mint a többiekre, ezért az utóbbiak egyre kevesebb lelkesedéssel, és egyre lanyhább figyelemmel vesznek részt az órákon. Fokozatosan egyre nagyobb ‘szakadék’ képződik a lelkes, figyelő, több elismerést kapó gyerekek és a mindezek ellentétével jellemezhető többiek között.

Tudatosan kerülhetjük a skatulyázást

Rosenthal kísérlete tehát arra figyelmezteti a pedagógusokat, hogy ne engedjenek az első napokon szerzett benyomások önbeteljesítő hatásainak, hanem próbálják jobban megismerni tanítványaikat, és felfedezni, majd megerősíteni bennük azokat a pozitívumokat, amelyekre további intellektuális fejlődésüket alapozhatják. A vizsgálatok után az USA több államában, ahol minden kisdiákkal IQ méréseket is végeztek az iskolákban, megszüntették ezeket a teszteket, vagy nem engedték, hogy a tesztek eredménye a diákok tanáraihoz kerülhessen. Az önbeteljesítő jóslatok nemcsak a pszichológiai laboratóriumokban és az iskolai osztályokban működnek, hanem bármilyen munkahelyi, hétköznapi kapcsolatban is. Az első benyomások hajlamosak majdnem mindenkiben sztereotípiákat, előítéleteket előhívni. A negatív jóslatok pedig csak nagyon nehezen engedik a másik igazi tulajdonságainak megismerését

2 thoughts on “Önbeteljesítő jóslat

  1. Na igen milyen igaz, hogy az általános kezdetén kiderül, hogy ki mire képes, vagyis a tanárok szerint. Nekem egy undorító tanárnőm volt, aki eldöntötte, hogy nem vagyok az osztályba való, mivel visszahúzódó voltam. Soha nem dicsért, mindig csak bántott, kiabált velem, hogy még a fecskefarkat sem tudom rajzolni. Féltem az iskolába menni, de otthon a szülők is úgy reagálták le, hogy nem vagyok jó képességű gyerek. Nagy nehezen leérettségiztem, mondanom sem kell kettes átlaggal. Évek teltek el, és egy hülye embernek éreztem magam. Egy csoda folytán bekerültem informatikára az egyetemre, pótfelvételivel 2-es átlaggal. Még a tanulmányi osztályon dolgozok is gúnyosan nevettek mikor meglátták az érettségim. Három és fél évig nem produkáltam, még az alapozó tárgyakat sem tudtam megcsinálni, és kirúgtak. Ezt megint óriási kudarcnak értem meg. Aztán eljött egy nap 37 éves koromban, mikor olvasgattam az önbeteljesítő jóslatról. Kicsit beástam magam a témába, na meg a pszichológiába is. Rájöttem, hogy nekem kell irányítani a sorsom, és le kell győzni a félelmeim. Nem ment könnyen, sokszor álltam a feladás közelében. Pár hónap után jöttek egészen apró eredmények, fokozatosan jött meg az önbizalmam. Megszereztem a programozó informatikus diplomát (ötös átlaggal, úgy hogy régen kirúgtak erről a szakról), és végre boldog ember vagyok. Van családom is, de megfogadtam nem úgy nevelem a gyerekeim, mint ahogy velem tették a szüleim. Boldog gyerkőceim vannak, akiket öröm látni, hogy fejlődnek, okos kis emberkék lettek, és nem befelé fordultak mint én voltam.
    Mindenkinek azt tanácsolom, aki hasonló cipőben járt int régen én, hogy ne adja fel, küzdjön, és végre bízzon magában, és mindent elér. Nekem 37 éves koromban jött el ez a pont. Fel a fejjel és bízzatok, higgyétek el, hogy bármire képesek vagytok, és bármit elérhettek. Lassan lesz eredmény, és kitartás kell hozzá. De egyet jegyezzetek meg nincs lehetetlen, csak tehetetlen! Vegyétek kezetekbe a sorsotok!

  2. Kedves Róbert, köszönjük, hogy megosztotta velünk történetét, reméljük, hogy sokan okulnak belőle. Annak pedig nagyon örülünk, hogy végül jóra fordult a sorsa!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.